(Amikor leírom vagy kimondom ezt a szót, mindig vigyorgok. Mert én tényleg, de tényleg vérbeli parasztnak érzem magam, ezért nekem minden reggeli parasztreggeli... Na.)
Gyerekkoromban sokszor ettünk szalonnát meg kolbászt meg hurkát (mert az volt, ami a disznóból lett, más nem annyira). A mai napig az orromban érzem a nagymamám (mindig túl sós) húslevesének illetát és nagyapám zsírban sült pirítósát. Az valahogy mindig finom volt, ellentétben a "simán pirítottal", ami valahogy mindig odaégett. (Nem tudom emlékszik-e valaki arra a szerkezetre, amivel régen gázon pirították a kenyeret: egy négyzet alakú lap fogantyúval, rajta valamilyen rács. Na, nekünk az nem vált be. De zsírban sült kenyér, na, az! (És persze egészségtelen, tudom.)
Amikor Budapestre költöztünk, ismerkedtem olyan szavakkal (polgárgyerekek szájából), hogy parasztreggeli. Az meg mi a fene, gondoltam... Hát hagymás, szalonnás, paprikás meg krumplis rántotta. (Szerintem sosem ettem.)
És itt jön az a posztom, ahol a nemszabadbeszélniróla-dolgot említettem. Hogy ha beszélek egy fizetős előadásról, akkor kultúra-kisajátító leszek. És nem csúfolódom, hanem komolyan megfordult a fejemben, hogy akkor én most nem írhatom meg ezt a posztot magyar emberként egy skót kajáról? Ejhmiakő-hogyszépenmongyam. De erős vagyok mint a vídia, és leráztam ezt a belém akaszkodó nyomasztó gondolatot és mutatom mit reggeliztem egyik nap.
Parasztreggeli Skóciában, skót alapanyagból, magyar háziasszonytól, kultúrakeverés.
 |
| nekem parasztreggeli |
Törekszem arra, hogy úgy vásároljak, hogy el is fogyjon amit veszek. Nem dobunk ki kaját, még akkor sem, ha itt komposztra megy a kidobott étel.
